Orbán Viktor és Weber Manfréd most már hónapok óta kóstolgatják egymást. Először itt volt ez az egész kizárásos hercehurca, pár napja meg Vezérünk valami mondvacsinált indokkal megvonta a támogatását a földönkívüli hajzattal megáldott bajor kereszténydemokrata bölcstől. Elsőre nehéz átlátni, hogy pontosan mi is áll ennek a hátterében, de ha jobban a mélyére ásunk, azért találhatunk lehetséges magyarázatokat.

Mi folyik itt?

Legelőször is azt kell megértenünk, hogy jelenleg egyszerre két kampány folyik. Az első, azaz az Európai Parlamenti választásokkal kapcsolatos, az tiszta sor. Európa összes pártja gyakorlatilag ugyanúgy kampányol, mintha nemzeti választások lennének. Azaz mantrázzák, hogy ők a haza védelmezői, míg a többiek fityingekért akarják eladni az országot Sorosnak/Putyinnak (a megfelelő aláhúzandó).

A Bizottság új elnökének választása már egy sokkal összetettebb folyamat, és ehhez sajnos egy kicsit a történelemben is vissza kell mennünk.

A háttéralkuk kora

Szóval régebben az Európai Parlamentnek jóval kevesebb hatalma volt, az EU még sokkal inkább ’kormányközi’ volt. Ez csak annyit jelent, hogy majdnem mindent a Tanács (azaz a tagállamok) döntöttek el, és nem választott európai képviselőink. Ennek értelmében akkoriban a Bizottság elnökét a szivarszobában kötött alkuk során választották ki a kor szmokingba öltözött állam és kormányfői.

Például amikor José Manuel Barroso 2004-ben először a Bizottság elnöke lett, az azért történhetett meg, mert ő volt az egyetlen jelölt akiről senkinek nem igazán volt egyik vezetőnek se véleménye.

Annyira színtelen és szagtalan volt a hatalmas fejű Portugál, hogy amikor minden karakteresebb jelölt (köztük pl. Juncker vagy Guy Verhofstadt) befuccsolt, utolsó opcióként valahogy beslisszoltatták a luzitánt a parkolópályán keresztül. Erre az aztán jó tíz évig lopta ott a napot, mielőtt elment volna a Goldman Sachshez lobbistának, úgyhogy finoman ez finoman fogalmazva sem volt a legjobb ötlet.

Több demokrácia, kevesebb ész

Azóta viszont az EU több kísérletet is tett, hogy az Európai választásokat közelebb hozza az emberekhez. Talán a legfontosabb lépés az volt, hogy az Európai Tanács jelöltjére ma már a Parlamentnek is rá kell bólintania, emiatt nem lehet csak úgy valami mihaszna portugált benyomni, mint régen.

Ráadásul (ha emlékeztek) a Parlamentnek ahhoz is joga van, hogy megvonja a teljes Bizottságtól a bizalmat – azaz mára már tényleges demokratikus kontroll van a Bizottság felett.

Ezért csak megjegyezném, hogy amikor valaki azt szajkózza, hogy ’vissza kéne térni a nemzetállamok Európájához’, az azt is jelenti, hogy szerintük meg kéne vonni az Európai Parlamenttől ezeket a jogköröket.

Úgyhogy ha valaki azt próbálja beadni neked, hogy

’vissza kell térni a nemzetállamok Európájához mert az EU már nem demokratikus’

akkor kérdezd meg tőle, hogy 27-28 ország vezetőjének kokainmámoros háttér-alkujai mennyivel demokratikusabbak, mint 750 közvetlenül általunk választott képviselő döntéshozatala, amit ráadásul élőben nézhetsz a tévében.

Annyira azért nem csúcs a jelölt

A másik, ezzel szorosan összefüggő fejlemény az úgynevezett ’spitzenkandidat’ rendszer. Ennek értelmében minden párt kijelöl egy ’csúcsjelöltet’ a választások előtt, hogy az európai állampolgároknak legyen ideje megtanulni, hogy kikből lehet a választások után Juncker utódja.

Az ember egy primitív állatfaj, egyszerűen szükségünk van arra, hogy lássuk valakinek a randa fejét, hogy eldöntsük, hogy szimpatikus-e vagy nem. Nagymamám szerint például csak rá kell nézni a Vona Gáborra, és rögtön látszik hogy ő maga az antikrisztus. A nagyi nem egy kifonomult politikai elemző, de legalább nem is sokat szarozik.

Ez a csúcsjelölti rendszer tehát – elvileg – lehetővé teszi, hogy a jelöltek kampányoljanak, vitázzanak bizonyos kérdésekről, stb. – amitől az egész olyan igazi választásokhoz kezdene el hasonlítani. Ez nyilván mindenkinek, jobb, mintha egyszer csak valaki bejelenti, hogy Zsuzsa Márton lesz az EU legfontosabb embere az elkövetkezendő öt évben, és mindenki vakarja a fejét, hogy ennek a némbernek most a keresztneve a Zsuzsa, vagy a vezeték.

A Weber dilemma

Szóval az Európai Néppárt végül Manfred Webert választotta ’csúcsjelöltjének’, aki ugyan talán annyira nem szagtalan mint a virslizababáló bankárölelgető Barroso, de nem is egy kifejezetten kedvelhető figura.

Szövetségesei dicséretként gyakran ismételgetik, hogy Weber úr igazi ’hídépítő’ – azaz képes kompromisszumokat találni eltérő álláspontok között. Én személy szerint jobban örülnék ha a hidakat továbbra is Mészáros Lőrinc építené – az EU-t meg vezesse inkább valaki olyan, akibe valamennyi karizma is szorult.

Na mindegy.

Weber legfőbb problémája az, hogy a Fidesz jobbra tolódásával megszakadt a Néppárt egysége. A frakció nyámnyila középpártjai (pl. Finnországból, Belgiumból) félnek, hogy elpártolnak tőlük a szavazóik ha tovább közösködnek a radikalizálódó Fidesszel. A Fidesz viszont 12-14 képviselővel az EPP harmadik legnagyobb delegációja lesz, és ha kilépnének, a Néppárt előnye gyakorlatilag teljesen elolvadna a jelenleg 20 hellyel mögöttük kullogó szocialistákkal szemben.

Ráadásul ne felejtsük el, hogy a ’csúcsjelölt’ rendszer részletei nincsenek kőbe vésve. Ha a választás nagyon szoros lesz, elképzelhető, hogy inkább egy ’mindenki által elfogadható’ jelölt lesz a Bizottság elnöke. Itt jöhet képbe pl. a Brexit-procedúrát levezénylő francia Michel Barnier, vagy a liberális-de-mégis-sokak-által-kedvelt volt versenyjogi biztosnő, Margrethe Vestager.

A Weber-hintapolitika

Ennek fényében talán jobban érthető, hogy miért kerülgeti ennyire egymást Weber és Orbán, mintha csak Buenos Aires egy fülledt koktélbárjában ropnák a mezítlábas tangót.

Webernek muszáj kóstolgatnia Orbánt, hogy mutassa a ’mérsékeltebb’ pártoknak, hogy képes kordában tartani a Déli Határzár Hős Veteránját. Orbánnak pedig érdeke az EP legerősebb pártjában maradni, de közben muszáj mutatnia, hogy őt nem csicskítja be valami jöttment Fritz akinek a Kanári szigetek van a fejbúbjára hímezve.

A helyzetet bonyolítja, hogy Orbán legjobb barátai mind másik képviselőcsoportokban ülnek – Kaczynski a szélsőjobbos ECR-ben, Salvini pedig a legszélsőbb-jobbos ENF-ben. Persze a választások után lehet, hogy teljesen átalakulnak majd a csoportok, de jelenleg nem úgy tűnik, hogy sikerülne összehozni egy teljeskörű migránsellenes összefogást. Ez főleg azért van, mivel a lengyelek ki nem állhatják az oroszokat, míg az olasz Salvini szerint Putyin maga Krisztus második és harmadik eljövetele egyszemélyben.

Se veled, se nélküled

Emiatt tehát Orbán kulcsfontosságú Weber taktikázásához, és vice versa:

Weber legfontosabb célja, hogy elhitesse az jobb-közép pártokkal, hogy ő iszonyú keményen bánik Orbánnal –  de közben valahogy mégis benntartsa a pártot a képviselőcsoportban.  

Cserébe Orbán legfontosabb célja, hogy bent maradjon a Néppártban anélkül, hogy sokat veszítene a ’keményfiú’ imidzséből.

Ebből azt is megérthetjük, hogy miért ennyire bonyolult az ő táncuk:

• Ha Weber úgy érzi, hogy elpártolnak tőle a mérsékeltebb szavazók, akkor el kell gondolkodnia, hogy mégiscsak jobb lenne kirakni a Fideszt;
• Ha Orbán úgy érzi, hogy tovább erősödnek majd a szélsőjobbos pártok a következő ciklusban (és a Néppárt akár a vezető szerepét is elvesztheti), akkor neki inkább megéri egy új képviselőcsoportot létrehozni Salvinivel/Kaczysnkivel, amiben ő lehetne az egyik legfontosabb vezető;
• Webernek valahogy majd meg kell majd szereznie az Európai Parlamenti képviselők többségének szavazatát. Ehhez vagy a szélsőbb-jobbos pártokat (ENF, ECR, EFDD) vagy a középpártokat (ALDE, zöldek) is a maga oldalára kell majd, hogy állítsa. Ha túl kemény vagy túl elnéző a Fidesszel, akkor két szék közt simán a földre seggelhet;
• Ha Orbán úgy érzi, hogy Webert nem fogja megszavazni a Parlament, lehet érdemes lenne neki elkezdeni egy új, neki szimpatikusabb jelöltet tolni (pl. Barnier). Cserébe fennáll a veszélye, hogy egy, Webernél sokkal ’rosszabb’ egyén kerül majd a trónra (pl. Vestager);
• És így tovább.

Emiatt a taktikájuk (nagyon leegyszerűsítve) kb. így nézhet ki

Orbán: Weber jó nekünk, ameddig nem megy a hírnevem kárára a hülyeségeivel. Ha nagyon pattog, megvonjunk tőle a bizalmat. Ha ez sem jön be, kilépünk a picsába.

Weber: Orbán kell nekem, ameddig nem megy a megválasztásom kárára a hülyeségeivel. Ha nagyon pattog, felfüggesztem a tagságukat. Ha ez sem jön be, kirakom őket a picsába.

Gyáva nyúl

Úgyhogy a kettejük játéka kicsit a ’Gumiláb’ (Footloose) c. film híres jelenetéhez hasonlít, ahol a két keményfiú egymással szemben robog egy-egy mezőgazdasági haszongépjárműben, és a ki először tér ki, az a gyáva nyúl. Nyilván egyikük sem akar veszíteni, de a legrosszabb az, ha egyikük sem rántja félre a kormányt.

Azaz előfordulhat, hogy a Fidesz elhagyja a Néppártot, viszont (vagy pont emiatt) Weber mégsem lesz a Bizottság elnöke, és legközelebb a sarki késdobálóban sírnak majd egymás vállán, hogy mégis hol romlott el minden.

Én személy szerint pontosan ezért gondolom, hogy Weber túl gyáva lesz kirakni a Fideszt, Orbán pedig csak akkor fog kilépni, ha úgy érzi, hogy több jövő van a szélsőjobban mint a konzervatívokban.

És hogy Weber végül Bizottsági elnök lesz-e? Én valahogy nehezen tudom elképzelni, de bevallom, hogy ez nem egy tényeken alapuló vélemény – egyszerűen csak ki nem állhatom, mert szerintem egy elvtelen karrierista nímand.